Rivetra: Beteg nap

Rivetra: Beteg nap

Eredeti cím: Rivetra: Sick day

Írta: Rebecca Isabella

Fordította: Yuri-Chan

Shingeki no Kyojin/Attack on Titan - Rivetra ---> Levi×Petra

   Levi felfelé tartott a lépcsőn, a Felderítő Egység hálószobái felé. Gyorsabban ment, mikor egy félig nyitott ablakból érkező a hideg huzat belefújt a hajába. Az elmúlt húsz percet azzal töltötte, hogy Petrát kereste, hogy aláírassa vele a papírmunka ráeső részét. Tényleg nem élvezte, hogy olyan ügyekben kellett futkoznia, amik nem rá tartoztak. Jó lenne, ha lenne egy saját személyi asszisztense, ha Erwin engedné. De aztán, alapvetően Levi Erwin személyi asszisztense. Amikor felért a lépcső tetejére, Oluo-val és Hanji-val találta szembe magát.
- Hol van? - kérdezte, a papírok még mindig a kezében voltak.
- Ki? Petrát keresi?
- Ki mást? - kérdezte Levi, miközben a karját keresztbe fonta.
- Nem érzi jól magát. Megfázott, és most a szobájában lábadozik, de holnapra jobban lesz - szólalt meg Hanji.
Csendben, Levi sarkon fordult, és folytatta útját Petra szobájába. Oluo és Hanji az ellenkező irányba indultak, de előtte még Oluo megpróbálta utánozni Levi keresztbe font karját, mielőtt sarkon fordult. Habozás nélkül, Levi kopogott a dió színű ajtón, ami mögött Petra szobája lapult. Várta a választ, de mikor az nem jött, egyszerűen kinyitotta az ajtót, és keresni kezdte a lányt. Amikor a szeme az előtte lévő szobára esett, látott egy íróasztalt, egy könyvespolcot és egy ágyat, amik azonos fából készültek. Minden hálószobában ugyanezek a bútorok találhatóak, de Petrának valahogy sikerült megtalálnia a módját, hogy a szoba tükrözze a személyiségét. Az illata olyan volt, mint a gyömbéres süteményé, és a könyvespolcon, amin általában könyvek vannak, különböző tárgyak foglalták el, amiket otthonról hozott. A krémszínű takarók közül, egy lázasan meleg fej, kócos, eper szőke hajjal látszott ki. Levi szégyentelenül belépett. Ma már túl sokszor járt el kacéran egy jelentéktelen aláírás miatt. A "magánélet" fogalma, most cseppet sem érdekelte. Megköszörülte a torkát, s tisztes távolból figyelte, hogy megmozdul-e. Reagált a zajra, és lassan átfordult a másik oldalára, hogy felfedje a fáradt, színtelen arcát. A szemek, amelyek általában annyira tele vannak élettel, most fedelesek voltak, és táskák voltak alattuk. Sikerült elmosolyodnia, és felült az ágyban, miközben intett neki, hogy menjen közelebb.
Lassan elindult felé, kissé meghökkent a lány megjelenésétől. Nem azért, mert tetszett neki a külseje, hanem mert mindig egy meghatározott, erős harcost látott. Nem volt hozzászokva, hogy sebezhetőnek lássa. Leült az íróasztalhoz, ami közel volt az ágy lábához, és letette a papírmunkát, még mindig kíváncsi volt az állapotára. Ahelyett, hogy nekilátott volna a papírmunkának, megkérdezte:
- Mi történt?
Amint a szavak elhagyták a száját, máris visszaakarta szívni őket. Nem volt nagy baki, de nem úgy hangzott, mint ön maga. Levi mindig a lényegre tért, nem érdekelték az odavezető dolgok, de a gondoskodó oldala most átvette az irányítást. Petrát meglepte Levi hirtelen gondoskodása, de úgy döntött, hogy nem kommentálja, mert mindig is szerette volna, ha könnyen mondhatna el neki dolgokat.
- Kint voltam tegnap este - válaszolta, miközben próbálta megszelídíteni a haját. Nem elégedett meg a válasszal, ezért Levi intett neki, hogy folytassa.
- Tegnap elhagytam egy karkötőt, miközben járőröztem a körletek peremén - vallotta be. - Nagyon fontos nekem, mert az anyámé volt.
Petra tovább magyarázta a történteket, hogy nem vette észre, hogy eltűnt, csak este, vacsora után, és az éjszakát odakint töltötte a keresésével, mindössze egy lámpással.
- Az éjjel szakadt az eső. Hülye voltál, hogy megpróbáltad megkeresni - mondta Levi kertelés nélkül, miután befejezte. Finoman elmosolyodott, hogy a lány milyen vakon harcolt azért, hogy megtaláljon egy élettelen tárgyat.
- Nem tudtam volna elviselni, ha legalább nem próbálom meg - kommentálta dacosan Petra.
- Helyette megfáztál, és még mindig nincs meg a karkötő - mondta Levi kissé gúnyosan, miközben felállt a helyéről. Petra félrenézett, és visszasüllyedt a takaró alá. Levi ekkor már az ajtónál volt. Amikor elment, Petra szégyellte magát, a szobát pedig hidegnek és üresnek érezte, anélkül hogy lett volna ott valaki, akivel beszélhet. És a gondolat, hogy valaki (nem is beszélve arról, hogy Levi), megdorgálta, kiábrándító volt. Ott ült egyedül a gondolataival, és csak a takaró vigasztalta. Egy idő után figyelmeztetés nélkül kinyílt az ajtó, és ott állt Levi a kezében két csésze teával egy tálcán.
- Jó volna kopogni - morogta, ahogy közeledett, és letette a tálcát az asztalra.
- Ne légy olyan válogatós. Legközelebb talán nem is jövök vissza - vágott vissza Levi. Persze nem gondolta komolyan.
Sok minden volt, de a meggondolatlan nem tartozott közéjük. Különben is, egész nap gyötörné a gondolat, hogy nem jött vissza.
Egy darabig csendben ültek, kortyolgatva a teát. Levi az ágy lábánál ült, Petra pedig felült, hogy inni tudja a meleg italt. Petra megpróbálta máshová terelni a figyelmét Levi-ről, mert kissé kínosnak érezte őt bámulni. Levi a teájára összpontosított, mintha a folyamatos bámulás megváltoztatná a színét. Hirtelen két frissen végzett kadét rontott be a szobába, az egyik kezében egy zsebkendővel, amibe valamit becsomagoltak.
- Hadnagy! Meg van! - egy kicsit összerezzent a címtől, mielőtt felállt, hogy megnézze mit találtak a kadétok. Jóváhagyásként bólintott, és elhessegette őket, mielőtt visszatért a helyére az ágy lábánál. Szótlanul átadta neki a kis csomagot, és elvette a teáscsészét, hogy kitudja bontani. A lány az ölébe helyezte, és lassan kibontotta a zsebkendőt. Egy vékony, aranylánc karkötőt talált benne. Mosolyogva, megengedte Levi-nek, hogy feltegye a csuklójára.
- Fantasztikus érzés, hogy mibe nem egyeznek bele a kadétok, ha a karrierjüket fenyegetik - mondta mosolyogva.
Bár nem értett egyet a kissé megvető móddal, ahogy a dolgokat intézte, Petra szerette a figyelmes oldalát. Ahogy Levi elkezdte megtisztítani az üres poharakat, Petra ült, és csodálta az újonnan felfedezett örökségét.
- Lehet, hogy nem ér sokat egy ékszerésznek, de a vörös-arany mind az én, és az anyám kedvence - mondta.
Hmmm? Vörös-arany? Észben tartom, amikor megveszem a jegygyűrűt.